Sziasztok! Bár múlt héten olvashattatok egy interjút Rettig Attilával, nem minden fért bele abba a bejegyzésbe, így folytattuk a beszélgetést. Ebben a bejegyzésben konkrétan a sci-fi és a mese műfajról, ezek ötvözetéről fog szó esni. Ezenkívül a szerző elmondja a véleményét erről a zsánerről, illetve szó esik Emila bolygóközi kalandjai című könyvéről is.
Bár első könyves szerző vagy, mégis megkérdezem, miért éppen sci-fi mesét kezdtél el írni? Mit tartasz benne érdekesnek? Mit gondolsz, több kihívás van benne, mint a többi műfajban?
Ennek a könyvnek hosszú előtörténete van. 2006-ban, egy hamburgi albérletben, egy péntek esti játék közben született meg az ötlet. Akkor még egy kedves kis mese volt, egy Balambér nevű nyuszi repült bolygóról bolygóra, érdekes kalandokat átélve. Az az ötlet mostanra egy több, mint 200 oldalas regénnyé nőtte ki magát.
Mindig is elvarázsolt a világűr és a hozzá kapcsolódó tudományos háttér. Gyerekkoromban az érdeklődés Star Wars mániával kezdődött, amit azért ma már csak a legtágabb értelemben neveznék science-fictionnek. Később jöttek a filmek, pl. az Alien vagy a Dark City, és megismertem Stanisław Lem könyveit. Nagy rajongója vagyok a modern, „intellektuálisabb”, tudományosabb sci-fi filmeknek, mint például a Hold, a Csillagok között, vagy az Érkezés, amelyek valós problémákkal és kihívásokkal foglalkoznak. Szerencsére a sors, vagy inkább a gének szárnyaló fantáziával áldottak meg, örök gyerekként szeretek ábrándozni, repülni.
A science-fiction és rokon műfaja, a fantasy, mostoha elbánásban részesülnek, nem tekintik „komoly” irodalomnak, holott utóbbi a legrégebbi zsáner, gondoljunk csak a Gilgames eposzra, vagy az Odüsszeiára. Ha jól tudom, sci-fi vagy fantasy író még nem kapott Nobel-díjat (eltekintve Ishigurótól, de őt sem sorolják egyértelműen a két kategória egyikébe), gyakorlatilag mindig a realizmus műfajában alkotó szerzők kapják az elismerést. Sokan úgy gondolnak mindkét műfajra, mint túlsúlyos, fekete pólós, szemüveges-szakállas programozó hapsik vitájára, akik a számítógép előtt egész éjszaka azon meccselnek, hogy tényleg a Zorg bolygón van-e elrejtve a smaragd lézerkristály, amivel semlegesíteni lehet az agyrabló zelnotok hipnotizáló erejét. Szóval sokan valami gyerekeset, valami lesajnálnivalót, valami geek-es dolgot látnak ebben a két zsánerben. Ma már ez is változáson megy keresztül: én egyáltalán nem tartom magam kockafejnek, azonkívül meglepően sok visszajelzést kapok különböző, az előbb leírt klisébe egyáltalán nem passzoló emberektől, akiket érdekel a téma és szeretnek fantasztikumokkal teli történeteket olvasni.
Számomra a legérdekesebb a science-fiction műfajban (a szörnyek mellett) az, hogy egy lehetőséget, illetve lehetőségeket vázolnak fel, egy elképzelt jövőt a nagyon sok lehetséges jövő közül, ami sokszor a jelenben gyökerezik. Tudtad, hogy Elon Musk nemcsak űrutazgat, hanem létrehozott egy olyan szerkezetet, amely segítségével egy majom a gondolatai útján tud irányítani egy számítógépes játékot? Ez nem kitaláció, az már a valóság. Vagy hogy már olyan húst tudunk laborban előállítani állati alapú szövettenyésztés segítségével, amit nem lehet megkülönböztetni a valódi hústól? És még beszélhetnénk az intelligens házakról és általában az egyik kedvenc témámról, a mesterséges intelligenciáról. Ez már mind valóság, jelen, és a tudományos-fantasztikus irodalom többek között azzal foglalkozik, hogy milyen irányba mehetünk tovább. Terminátor lesz vagy Holnapolisz? Érdekesnek tartom a fent említett lehetőségek végtelenségét, és azt is, hogy valami fantasztikusat hozzunk létre, de egyúttal maradjunk a keretek között. A kihívás pontosan ebben jelentkezik: hogyan lehet létrehozni egy fantasztikus, futurisztikus, de egyúttal hihető és önmagában konzisztens világot?
Egy másik kihívás számomra abban rejlik, hogyan lehet újat, eredetit kitalálni, úgy, hogy mindeközben alkalmazkodom a műfaj követelményeihez. Az, hogy az ötletek eredetiek legyenek, ne pedig valami unalomig ismételt klisé. Mondok egy példát: a legtöbb disztópiában az emberiség a következő módokon pusztul ki, illetve fogyatkozik meg drasztikusan: 1) nukleáris háború, 2) vírus, 3) idegenek támadása, 4) gépek lázadása, 5) klímakatasztrófa. Én a következő részhez megpróbáltam egy, a fent felsoroltaktól eltérő koncepciót kidolgozni, és azt hiszem, hogy sikerült kitalálni egy hihető, de mégis fantasztikus verziót, mi is történt az emberiséggel.
A sci-fi számomra az ideális műfaj, mert nemcsak a gyermeki fantáziám tud korlátlanul szárnyalni, beleszőve mindenféle szörnyet, űrutazást, és fantasztikumot, hanem ugyanúgy bele lehet mutatni érzelmeket, jellemfejlődést, baráti és szerelmi kapcsolatokat, csoportdinamikát, konfliktusokat és azok megoldásait, valamint a modern technológia legújabb vívmányait, illetve lehetőségeit. Emellett kiválóan lehet értékeket közvetíteni, tanítani, társadalomkritikai elemeket beleszőni, egyszóval mindent, amit a realizmusban lehet.
Egyébként, nem vagyok amatőr természettudós – ha úgy tetszik, nem vagyok elég okos hozzá, azonkívül rettentő rossz a memóriám. A science-fiction irodalomban sem vagyok nagyon jártas, egy műveltségi versenyben az első körben kihullanék. Amit viszont jól tudok – többek között nyelvtanári szakmámnak is köszönhetően – az az, hogy hogyan lehet egy adott információ-halmazt érthetően és érdekesen (és remélem, szórakoztatóan) tálalni. Azonkívül nagyon szeretek mesélni.
Hogy zajlik nálad az alkotás? Hogy állsz neki a kezdetnek, illetve mi az, amit a végére hagysz?
Az egész alkotási folyamatot egy gigantikus főzéshez tudnám hasonlítani, egy tízfogásos esküvői vacsorához, több száz személy részére. Nagyjából megvan a recept, tudom, mit szeretnék főzni, de még mindig minden képlékeny, csak az irány van kijelölve, a stílus, az út, de hogy milyen hosszú lesz, milyen irányba megy, és hogyan végződik, az csak felsejlik előttem, a nagy része még szendereg. Elmegyek egy tucat piacra, bevásárolok több tonnányi alapanyagot, gyümölcsöt, zöldséget, húst, kenyérféléket, tésztát, édességet, magokat (ezek lennének a kósza ötletek, a tudományos cikkek, a dokumentumfilmek, a szakkönyvek, a szépirodalmi könyvek, a rövid ismeretterjesztő videók, a sci-fi filmek), utána hazamegyek, mindent kiterítek egy óriási asztalra és elkezdődik a rendszerezés, válogatás. Elég sok mindent kidobok, holott korábban ígéretes volt, de most már értelmét, illetve jelentőségét vesztette.
Utána hónapokon keresztül gondolatok, idézetek, ötletek jegyzetelése folyik egy Google Doc-ban. Miután mindig nálam van a telefonom, így kényelmesen – akár éjszaka – gyorsan fel tudom jegyezni az gondolatokat. Hevenyészve kiszámoltam: a könyv második részéhez, amin éppen dolgozom, kb. 12 000 oldal szak- és szépirodalmat, valamint több tucat óra filmet, videót és dokumentumfilmet irányoztam elő magamnak. És ez a mennyiség valószínűleg még gyarapodni fog. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy száz könyvből csinálok egy százegyediket, hanem a fent említett tartalmakból gondolatokat, ötleteket merítek, valamint lefektetem a könyv tudományos alapjait. Arra nagyon vigyázok, hogy minden szakmai részlet, pl. a naprendszer felépítése, az ősrobbanás, vagy a proton mérete teljes mértékben tükrözze a tudomány mai álláspontját.
Először elküldöm nyaralni a tudatot, ezt a szigorú cenzort, és csak a „vad” írás marad: félbemaradt mondatok, kósza gondolatok, odavetett helyzetek népesítik be a digitálisan tárolt dokumentumokat. Utána következik a rendszerezés, a részletek helyreillesztése, akárcsak egy hatalmas puzzle összerakásánál. Tudom már, hogy mit ábrázol a kép, megvannak a keretek, de a részletek, a finomságok kidolgozása még nagyon sok munkát vesz igénybe. Ennek megfelelően még ezerszer át szoktam írni a szöveget. Visszatérve a főzés-hasonlathoz, így néz ki az egész folyamat: Bevásárlás, válogatás, előkészítés, fűszerezés, kóstoltatás, megint fűszerezés, megint kóstoltatás, végső fűszerezés, kész. Mindez hónapokig, vagy évekig is eltarthat.
Mennyi ideig tart felépíteni egy világot, ez mitől függ?
Elég sokáig, az előkészületi fázisban folyamatosan változnak a dolgok. Pár fontos dolog: konzisztens, tehát önazonos legyen, ne üssenek el egymástól a dolgok. A világ legyen hihető, ne csak belső logika alapján, hanem tudományosan is. Kevés elemtől eltekintve ebben az Emila bolygóközi kalandjaiban szereplő adatok mind kutatómunka eredménye és ma tudományos tényként van elkönyvelve, legyen szó a sötét anyagról, sötét energiáról, vagy a fák egymás közötti kommunikációjáról. Erre egyébként ki is térek az utószóban, mármint arra, hogy a könyvben leírtak mennyiben felelnek meg a valóságnak. A következő részben még sokkal több lesz a tudomány. Tehát a világépítés nagyon sokáig tart, folyamatosan egészítem ki a részleteket.
Biztos neked is van forrásod, ahonnan az ihleteket meríted. Honnan veszed az ihletet?
Szerencsére ezzel sohasem volt gond: az ihlet mindig velem van. Csak kapacitás kérdése, azaz mikor tudok leülni, és teljes nyugalomban írni. A konkrét források nyilván science-fiction és egyéb filmek, könyvek, valamint sorozatok, dokumentumfilmek, YouTube-videók, szakkönyvek. Egyébként bármi lehet ihletadó forrás: egy jó beszélgetés, egy érdekes alakú bokor egy parkban, egy új szó, amit a kislányom alkotott – mindenből kinőhet egy érdekes elem, vagy téma. Csak észre kell venni azt, amit később használni tudok.
Mi az, amit könnyebbnek, mi az, amit nehezebbnek érzel ebben a műfajban?
Könnyű: lények kitalálása, helyszínek leírásai, tudományos tények beleszövése a történetbe. Pontosítok: ezek nem könnyű dolgok, csak nekem nem esnek nehezemre. Nem rázom ki őket az kisujjamból, de nem okoznak rengeteg fejtörést.
Nehéz: valami olyat létrehozni, ami ugyan a science-fiction irodalom jegyeit magán viseli, de ugyanakkor valami új, érdekes. Ez mind iszonyú nehéz – ezért tartom például Ted Chiangot nagyszerűnek, aki helyenként nyelvészeti és pszichológiai elemeket is sző a történeteibe, vagy Stanisław Lemet a Kiberiáda utolérhetetlenül fantáziadús világa miatt. Ezen kívül van még két dolog, ami nehéz: az írást elkezdeni és az írást abbahagyni. Sajnos nem én találtam ki ezt az aranyköpést, de nagyon jól összefoglalja az írási folyamat nehézségét.
Szerinted a mai világban lehet újat alkotni? Olyat, amire még senki nem gondolt? Vagy minden szerzőnél az egyedi látásmódja az, ami különlegessé teszi az adott művet?
Szerintem mindig lehet újat alkotni, soha nem mondhatjuk azt, hogy na jó, itt végére értünk a lehetőségeknek, már nem lehet semmi újat kitalálni. Az összes jövőre vonatkozó elképzelés pl. az 50-es vagy 60-as évekből tartalmazott robotokat, repülő autókat, idegen civilizációkkal való kapcsolatfelvételt, vagy űrutazást, de nem tudok példát arra, hogy valaki azt jósolta volna, hogy a digitalizáció és a mesterséges intelligencia ennyire beépül az életünkbe, és ennyire meg fogja majd azt határozni. Tehát mindig lehet újat, merészet és érdekeset alkotni – gondoljunk csak a különböző stílusok vegyítéseire, mint pl. a steampunk műfajra, vagy a Cowboys & Aliens c. filmre.
Ebben a műfajban is rá lehet világítani burkoltan bizonyos dolgokra? Legyen az társadalomkritika, iskolai problémák, vagy más egyéb, amire fontos lenne rávilágítani, amelyet fontosnak tartasz az olvasók elé tárni. Szoktál ezzel a lehetőséggel élni, vagy kizárólag szórakoztatni szeretnél?
Nagyon fontosnak tartom, hogy ha valaki gyerekeknek, kiskamaszoknak ír könyvet, akkor egyrészt vegye őket komolyan, és ne legyen túl rózsaszín a történet, másrészt viszont nagyon óvatosan válogassa meg a szavait és nagyon ügyeljen arra, hogy mit szeretne üzenni nekik. Ez egy elképesztően érzékeny időszak, főleg a lányok életében, akik rengeteg változáson mennek keresztül, testileg és lelkileg egyaránt.
Az Emila bolygóközi kalandjainak négy szintje van. Először is természetesen egy szórakoztató, izgalmas, kalandos, érzelmes, egyszóval lebilincselő történetet szerettem volna írni – remélem, sikerült.
A könyv második szintje a tudományos háttér: meg szerettem volna ismertetni a fiatal olvasókkal néhány érdekes dolgot a biológia és csillagászat köréből.
A harmadik szint: minden egyes fejezet központi eleme egy olyan tulajdonság, amit én rendkívül fontosnak tartok a személyiségfejlődésben. Ezek a következők, a fejezetek sorrendjében: kíváncsiság, az igazságért való kiállás, bátorság, önmagunk elfogadása (bármit is mondanak mások és bármennyire is különbözünk másoktól), a megváltozhatatlan elfogadása, az élet szeretete és tisztelete, valamint a változásra és változtatásra való képesség.
Ezen kívül – negyedik szintként – a könyvben az is fontos szerepet kap, hogyan alakul Emila kapcsolata édesapjával, hogyan dolgozza fel édesanyja halálát és hogyan viszonyul a világhoz. Óriási változáson megy keresztül az utazás során, nem csak különböző bolygókat és lényeket ismer meg, hanem önmagát is.
Mit gondolsz a magyar és külföldi irodalomról ebben a műfajban?
Lehet, hogy csalódást fogok okozni, de nem vagyok szakértője a tudományos-fantasztikus irodalomnak. A könyveket tekintve a külföldiek közük egyértelműen a már említett Stanisław Lem tette rám a legnagyobb hatást, főképpen a Solaris és a Kiberiáda. Lem találékonysága, valamint a filozófiai és tudományos háttértudása lenyűgöző. Most szorgalmasan elkezdtem olvasni Ursula K. Le Guin műveit – egyszerűen fantasztikusak, a szó mindenféle értelmében. A 2001 – Űrodüsszeiát eddig csak filmen láttam, de most olvasom könyv formájában is. Ezenkívül rövid történeteket olvasok a már említett Ted Chiangtól, és nemrég csaptam bele Adrian Tchaikovsky egyik regényébe. A magyar sci-fi irodalmat Nemere István és Zsoldos Péter nevén kívül nem ismerem (épp most rendeltem meg tőlük egy-egy könyvet), egyet kivéve: az egyik kedvenc könyvem a kevésbé ismert Kazohínia Szatmári Sándortól, egy Gulliveriáda, ahol a főszereplő eljut két egymástól homlokegyenest eltérő társadalomba – szerintem egy csodálatos science-fiction regény, ami sajnos nem kapja meg a megfelelő elismerést. Azonban most, hogy a második részen kezdtem el dolgozni, el szeretnék olvasni pár könyvet is a hazai szerzőktől, hogy támogassuk egymást, és hogy megismerkedjek a műfaj magyar sajátosságaival.
Köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést, hogy ismét interjút készíthessek Veled, és köszönöm az Olvasóimnak, hogy elolvasták, hogy követnek!
SzemreValó 